Szapáry László
gróf, altábornagy
(1831. november 22. – Pozsony, 1883. szeptember 28.)

Az ősi magyar nemesi családból származó Szapáry László 1848-ban hadnagyi rangban ­kezdte katonai pályafutását a 7. (Reuss-Köstritz) huszárezredben. Az 1848–1849. évi itáliai hadjáratban kitüntette magát. 1859-ben a solferinói csatában már őrnagyi rangban harcolt, majd egy évre rá alezredessé nevezték ki. Az 1877–1878. évi török–orosz háborút követően a nagyhatalmak Berlinben rendezték az európai török területek sorsát és státuszát. E konferencia felhatalmazta az Osztrák–Magyar Monarchiát, hogy katonailag megszállja Boszniát és Hercegovinát, illetve hogy a novibazári szandzsákban katonaságot állomásoztasson. Ugyanakkor e területeket jogilag továbbra is meghagyta a szultán kezén. A bevonulás előtt azonban a helyi mohamedán lakosság képviselőiből ideiglenes kormány alakult, s amikor megkezdődött a közös hadsereg bevonulása, a helyi lakosság felkelt az új megszálló hatalom ellen. Az első összecsapásra augusztus 3-án Maglajnál került sor. Ezt követően szabályos háború bontakozott ki, amely csak október elején ért véget. A 20. gyaloghadosztályt ­vezető Szapáry László altábornagy csapatai először augusztus 3–4-én Gračanicánál, majd augusztus 9–10-én Dolnja Tuzlánál kerültek tűzbe. Innen visszavonulva Szapáry Dobojnál megállította az őt üldöző felkelőket. Szarajevó bevétele után Szapáryt a III. hadtest parancsnokává nevezték ki. Szeptember végén végre elfoglalta Dolnja Tuzlát. Szapáry bátor katona volt, de hajlamos a túlzottan gyors és végig nem gondolt döntésekre. Ezzel magyarázható, hogy boszniai harcaiért ugyan megkapta a Katonai Mária Terézia Rend lovagkeresztjét, de az őt ért szakmai kritikák miatt megkeseredett emberként tért haza, s viszonylag fiatalon, 52 éves korában elhunyt.