Gábor Áron
őrnagy
(Bereck, 1814. november 27. – Kökös-Uzon, 1849. július 2.)
1848 őszén Anton Puchner altábornagy, az erdélyi cs. kir. főhadparancsnok felmondta az engedelmességet a magyar kormánynak, s a román fölkelőkkel szövetségben megkezdte a magyar fegyveres erők és a nemzetőrség lefegyverzését. E veszély láttán október 16–18-án az agyagfalvi réten összegyűlt székelység képviselői elhatározták, hogy fegyverrel állnak ellen Puchnernek és szövetségeseinek. November 5-én Marosvásárhelynél a székely had súlyos vereséget szenvedett, s félő volt, hogy egész Erdély a császáriak kezére került. Csak egy székely szék, Háromszék állt ellen a túlerőnek. Az ellenállás egyik legfőbb tényezője egy kisbirtokos nemesi család sarja, Gábor Áron kiszolgált tüzér tizedes volt. Ez a szakismereteit önképzés útján megszerzett székely vállalta, hogy ha a szék vezetése támogatja, ágyúkat önt az ellenállás céljaira. Alig két hét alatt a bódvaji hámorban négy hatfontos ágyút készített, november végén ezek a lövegek állították meg a Háromszéket támadó cs. kir. csapatokat. Miután Bódvaj az ellenség kezére került, Gábor Áron Kézdivásárhelyen állította fel ágyúöntő műhelyet, s 1849. június végéig több mint 70 ágyút öntött. Gábor Áron és munkatársai azonban nemcsak ágyúkkal, hanem lőszerrel, gyutaccsal s más hadfelszerelési cikkekkel is ellátták előbb Háromszék védőit, majd az erdélyi hadsereg katonáit. December 13-án honvéd főhadnaggyá, 1849. januárjában századossá, majd májusban őrnaggyá nevezték ki. Amikor 1849 júniusában az orosz csapatok betörtek Erdélybe, Gábor Áron is a harcmezőre sietett. Július 2-án Kökös és Uzon között a székelyföldi hadosztály tüzérparancsnokaként személyesen irányította 22 lövegét, amikor egy ellenséges ágyúgolyó halálosan megsebesítette.