Földváry Károly
ezredes
(Gyergyószentmiklós, 1809. november 26. – Cegléd, 1883. december 14.)

Az 1849. április 10-én Vácnál vívott ütközetben a csúnya, esős időben indult magyar támadás a Gombás-patakon átvezető, barokk szobrokkal díszített hídnál az ellenséges gyalogság sűrű és pontos sortüzeiben elakadt. A rohamozók között a magyar sereg legkiválóbb alakulatai sorakoztak fel, a 3. és 9. honvédzászlóaljak, de nekik sem fűlt a foguk az újabb támadáshoz. Ekkor Földváry Károly alezredes, a III. hadtest hadosztályparancsnoka lovával, kezében a 3. zászlóalj zászlajával a hídra vágtatott. A katonák hitetlenkedve nézték parancsnokukat, aki alól az ellenséges vadászok egy másodperc alatt kilőtték a lovat. Földváry valahogy visszakeveredett a csapataihoz, újabb lovat vezettetett elő, ismét a hídra ugratott, ám ezúttal is kilőtték alóla a lovat. Újabb próbálkozás következett, újabb ló esett áldozatul, de a kis, fél szemére vak emberke sértetlen maradt. Ez azonban már a magyar zászlóaljaknak is sok volt. Áradatként törtek a hídra, s elsöpörték maguk elől a cs. kir. vadászokat. Az ütközet után Görgei fővezér felajánlotta neki, hogy saját lovai közül válasszon, mire ­Damjanich tábornok azt mondta: „Elég, ha fuvaros lovat adnak alá, a következő ütközetben úgyis kilövik alóla.” Földváry, aki 6 évig szolgált a cs. kir. hadseregben, s főhadnagyként lépett a honvédseregbe, ilyen s ehhez hasonló tetteivel nem csak újabb és újabb előléptetéseket vívott ki magának. A szabadságharc végén elnyert ezredesi kinevezésnél s a Magyar Katonai Érdemrend II. osztályánál is nagyobb kitüntetés volt számára „a bátrak bátra” melléknév. A szabadságharc után a cs. kir. hadbíróság 18 évi várfogságra ítélte, de 1850 nyarán kegyelmet kapott. 1859-ben emigrált, s 1862-től az olaszországi Magyar Légió parancsnoka volt. A kiegyezés után hazatért.