Szent István
király
(Esztergom, 975 k. –
Székesfehérvár, 1038. augusztus. 15.)

 

A kalandozó hadjáratok egyre gyakoribb kudarcai nyilvánvalóvá tették, hogy a magyarságnak más utat kell keresnie, ha meg akarja magát védeni hatalmas szomszédaitól. Géza fejedelem úgy vélte, hogy a magyarságnak meg kell találnia a békés egymás mellett élés módját szomszédaival, s ennek érdekében az országot be kell illeszteni az európai államok létező rendszerébe. Ebben a szellemben vette fel a kapcsolatokat a német-római császárral, I. Ottóval, majd a német-római birodalom egyes uralkodóival. Fia, az István névre keresztelt Vajk ezt a munkát folytatta, amikor 997-ben trónra lépett. István, hasonlóan apjához, keménykezű uralkodó és sikeres hadvezér volt. Hadseregében ott voltak a hozzá hű törzsfők csapatai csakúgy, mint a bajor és más német területekről felesége kíséretében érkezett nehézfegyverzetű lovagok. Trónra lépése évében az ő segítségükkel győzte le Veszprémnél az ellene lázadó Koppány somogyi törzsfőt. 1003-ban az Erdélyt uralma alatt tartó Gyulát, 1008-ban a Maros-vidék urát, Ajtonyt verte le. A belső harcokat kihasználva 1014-ben Bátor Boleszló lengyel herceg több Morva és Vág menti magyar várat foglalt el, de István néhány év múlva visszafoglalta ezeket. Ugyanilyen sikeresen vette fel a harcot 1015–1017 között az Erdélyre törő besenyőkkel, majd 1030-ban a II. Konrád német császár vezette hadakkal. István tehát nemcsak megszervezni, de megvédeni is képes volt a magyar keresztény államot. Amikor 1038-ban meghalt, gazdag és rendezett országot hagyott örökül. Olyan országot, amelyben meggyökerezett a kereszténység, s amely az előző évszázadban elszenvedett katonai vereségek után, az államszervezést kísérő belső harcok ellenére, katonai erejében is egyenrangú volt szomszédaival. Máig élő öröksége a magyarországi megyerendszer és az egyházmegyék rendszere. Épen maradt jobbkeze a magyarság egyik legszentebb ereklyéje.