Damjanich János
vezérőrnagy
(Stázsa, 1804. december 8. – Arad, 1849. október 6.)

Damjanich 1848 tavaszáig Temesvárott szolgált, de aztán összekapott egyik parancsnokával, Haynau altábornaggyal, mert az gyalázta a magyarokat. Márpedig a szerb Damjanich az ország polgáraként magyarnak érezte magát, s nem tűrte a szidalmazást. Ezért aztán rögtön át is helyezték az észak-itáliai hadszíntérre. Június végétől a Délvidéken szolgált zászlóaljával, amely csakhamar az új hadsereg legkiválóbb alakulatai közé emelkedett. Első jelentős győzelmét október 13-án aratta, amikor felmentette Törökbecsét. Ezért alezredessé léptették elő. November 9-én elfoglalta a strázsai, december 12-én a károlyfalvai és alibunári szerb táborokat. Ekkor már ezredes volt. December 15-én Jarkovácnál verte meg a szerbeket. Nemsokkal ezután tábornokká léptették elő. Január elején ő vette át Kiss Ernőtől a bánsági csapatok parancsnokságát, majd a Délvidék kiürítése után ő vezette fel azokat a Közép-Tiszához. Március 5-én Szolnoknál aratott győzelmet, amiért megkapta a Magyar Katonai Érdemrend 2. osztályát, s kinevezték a III. hadtest parancsnokává. Képességei mindennél jobban megmutatkoztak az áprilisi tavaszi hadjáratban. Április 4-én Tápióbicskénél az ő csapatai fordították meg az ütközetet, 6-án Isaszegnél az ő helytállása tette lehetővé a magyar győzelmet. Április 10-én elfoglalta Vácot, majd 19-én Nagysallónál Klapka György hadtestével vállvetve szétverték a cs. kir. tartalék hadtestet. Április 27-én Komáromnál súlyos balesetet szenvedett, s ezt követően a szabadságharc végéig szolgálatképtelen volt. Arad várának parancsnokaként kapitulált. A cs. kir. hadbíróság halálra ítélte, s október 6-án utolsó előttiként lépett a bitófa alá.