Esterházy Antal
gróf, generális
(1676. február 3. – Rodostó, 1722. augusztus 8.)

Galántai és fraknói gróf Esterházy Ferenc pápai kapitányként harcolt a török ellen, s részt vett Bécs védelmében 1683-ban. Fia, Antal, Esterházy Pál nádor udvarában nevelkedett. 1697-ben lett kapitány a Kollonich-huszárezredben, a következő évben főstrázsamester. 1698. szeptember 19-én Temesvár ostrománál, Nagybecskerek közelében török fogságba esett, s csak a törökkel kötött karlócai béke után, 1699. április 13-án szabadult. 1701-ben ­alezredesi rangban a Kollonich-ezredet vezényelte, 1703-ban pedig ezredessé léptették elő. 1701–1702-ben a rajnai hadszíntéren hadakozott a franciák ellen, s részt vett Landau ostromában. 1703 nyarán kapta meg Komárom vármegye főispáni tisztét, s a volt Loos-huszárezred ezredtulajdonosságát. A Rákóczi vezette szabadságharc kezdetén még a király oldalán vitézkedett. 1704 május elején csatlakozott Rákóczihoz, aki generálissá nevezte ki. A nagyszombati ütközetben ő volt a kuruc balszárny parancsnoka. Több sikeres lovasportyát vezetett osztrák területre. 1705. április 7-től Felső-Magyarország főgenerálisa, szeptember 30-tól a kuruc állam szenátora volt. 1706. június 28-án Rákóczi dunántúli főkapitánnyá és mezei marsallá, azaz tábornaggyá nevezte ki. Még ez év november 24-én a reguláris hadak főparancsnoki posztját bízta rá. 1711-ben a nagyságos fejedelemmel együtt ő is emigrált Lengyelországba, majd a török birodalomba. 1717-ben török, tatár, moldvai és kuruc csapatai betörtek Erdélybe; ő maga azonban a határon maradt. Rodostóban a pestisjárvány ragadta el az élők sorából. Hamvait 1906-ban Rákócziéval együtt Kassán helyezték végső nyugalomra.