II. Rákóczi Ferenc
fejedelem
(Borsi, 1676. március 27. – Rodostó, 1735. április 8.)

I. Rákóczi Ferenc és Zrínyi Ilona fia az 1697. évi hegyaljai felkelés elől még Bécsbe menekült, de az ország lakosságának egyre elviselhetetlenebb nyomora arra ­ösztönözte, hogy francia segítséggel kísérelje meg helyreállítani az ország jogait. A császári hatóságok 1701-ben elfogták, ám a börtönből sikerült megszöknie, s Lengyelországba menekült. Itt keresték fel az északkeleti megyék bujdosóinak képviselői 1703-ban, s kérték, hogy álljon az élükre. Június 16-án lépte át az ország határát, s ezt követően serege lavinaként növekedett. Csapatai rövidesen elfoglalták a Tiszántúlt, 1704-ben a Duna–Tisza közét és a Felvidéket, 1705–1707 között pedig a Dunántúl és Erdély nagy részét is ellenőrzésük alatt tartották. Rákóczi igyekezett valóra váltani nemzedékek álmát, az önálló magyar hadsereg megteremtését. Reguláris katonasággá próbálta szervezni a portyázó, zsákmányoló hadviseléshez szokott kurucokat. 1704. július 8-án Gyulafehérvárott Erdély fejedelmévé, 1705. szeptember 17-én a szécsényi országgyűlésen a szövetkezett rendek vezérlő fejedelmévé választották. Személyesen vezette Tokaj, Szatmár, Szeged és Esztergom ostromát, a tiszántúli, a Duna–Tisza közi és az 1705. évi hadjáratot. Maga vezényelte csapatait 1703-ban Munkács alatt, 1704-ben Nagyszombatnál, 1705-ben Pudmericnél és Zsibónál, 1708-ban Trencsénnél, majd 1710-ben Romhánynál. Jó tervező volt, de tábornokainak fegyelmezetlensége legtöbb haditervét meghiúsította. A katonai összeomlás után nem volt hajlandó elfogadni a szatmári békét, s élete hátralévő részét franciaországi, majd törökországi száműzetésben töltötte.