Esterházy Pál
herceg, nádor
(Kismarton, 1635. szeptember 7. – Kismarton, 1713. március 26.)
Esterházy Miklós nádor fia 17 évesen lett Sopron vármegye főispánja, királyi tanácsos, majd 1661-ben főudvarmester és tábornok. Gyors karrierje nemcsak képességeinek, hanem az Esterházy-család hagyományos Habsburg-hűségének elismerését is jelentette. 1663–1664-ben Zrínyi oldalán vett részt a nevezetes téli hadjáratban, s „Mars Hungaricus” című munkájában örökítette meg a horvát bán fényes sikereit. Zrínyi mellett küzdött Kanizsa sikertelen ostrománál is. 1668-tól bányavidéki főkapitányként irányította a török elleni védelmet, s a bujdosók elleni hadműveleteket. 1670-ben ő foglalta el a Wesselényi-összeesküvéshez csatlakozott felvidéki protestáns nagyurak várait. 1672-ben részt vett Lőcse visszavételében és a bujdosók ellen vívott györkei ütközetben. 1681-ben a soproni országgyűlés nádorrá választotta. Ekkor kapta meg II. Károly spanyol királytól az Aranygyapjas Rendet. Komolyan vette azt, hogy nádorként az ország főkapitánya, s 1683-ban Bécs felmentésében harcolt, és meg is sebesült. 1684-ben 8000 magyar katona élén Buda sikertelen ostromában vett részt; közülük 1200 főt saját költségén állított ki. 1687-ben ő fogadtatta el az országgyűléssel a Habsburgok örökös királyságát és az Aranybulla ellenállási záradékának eltörlését kimondó törvényt. Ekkor emelték német-római szent birodalmi hercegi rangra. Részt vett az oszmánok ellen vívott 1691. évi szalánkeméni s az 1697. évi zentai győztes csatában. A Rákóczi-szabadságharc idején is megmaradt az uralkodó hűségén, de közvetíteni igyekezett az udvar és a felkelők között, s 1708-ban meghívta Rákóczit a pozsonyi országgyűlésre.