Thury György
kanizsai főkapitány
(1519 – Orosztony, 1571. április 2.)

 

Mohács után 160 évig a Dunántúlon, a Felvidéken és az Alföld peremén húzódó végvárak rendszere védte a megmaradt országot az oszmánok ellen. E várak között voltak komoly erődítmények és néhány tucat katona által őrzött palánkok egyaránt. A térségükben folyó állandó harcokban alakult ki a magyar portyázó harcmodor. A harcokat nem nagy hadseregek, hanem kisebb lovascsapatok, merész egyéniségek vívták. A hősök nevét énekek, versek, nyomtatott lapok terjesztették, s a neves bajvívók keresték egymást, hogy halálos viadalban mérjék össze erejüket. Thury György, a XVI. század egyik legnevezetesebb vitéze közvitézként kezdte pályafutását. Huszár főlegényként a Drégely melletti Ságon szolgált, ám az 1552. évi ostrom idején a táborban volt. Később lévai kapitányként harcolt a török ellen, 1559-ben pedig a Dunántúlra került, s Palota kapitánya lett. Párbajban győzte le Dzsáfer agát, az egyik leghíresebb török vitézt. Állandó portyáival, rajtaütéseivel csakhamar a legrettegettebb kapitányok egyike lett a törökök szemében. 1566-ban sikeresen védte Palotát Arszlán budai pasa csapatai ellen, s kitöréseivel tetemes veszteségeket okozott a törököknek. A vár felmentése után lemondott tisztségéről, s a mezei hadak soraiban vett részt Veszprém, Tata és Gesztes visszavételében. Párbajra hívta ki Musztafa budai beglerbéget, de az nem mert kiállni Thuryval. 1567-től kanizsai főkapitányként harcolt a török ellen. Szigetvár 1566. évi eleste miatt e poszt egyike volt a legfontosobbaknak. Thury igazi végvári vitézként esett el. A törökök lépre csalták, s az egyenlőtlen küzdelemben Thury is elesett. Amikor a lovát leszúrták, és az ellenség gyűrűjében magára maradt, ledobta a sisakját, hogy halálos sebet kapva, elkerülje a fogságot.