Nagy Lajos
király
(?, 1326. március 5. – Nagyszombat, 1382. szeptember 10.)

 

Nagy Lajos király 1342. évi trónralépésétől haláláig legalább 35 hadjáratot indított, s többségükben személyesen vezette csapatait. Háborúi nagyobb részét az országon kívül vívta meg, s akciói Dél-Itáliától Lengyelországig, a dalmát tengerparttól Havasalföldig egyaránt kiterjedtek. E háborúk főleg az ország területének növelését, illetve a Magyar Királyság fennhatóságának kiterjesztését szolgálták. Lajos király első hadjáratát Szerbia ellen indította, az utolsóban Havasalföldre küldte seregét. Öccse, a nápolyi trónörököst, Johannát feleségül vevő András herceg 1345. szeptember 18-i meggyilkolása után 1347–1342 között évekig harcolt a Nápolyi Királyság területén. 1348 januárjában Capuánál megverte a nápolyi fősereget, 1349 februárjában pedig bevonult Nápolyba. 1350 áprilisában újabb hadjáratot indított, amelynek végén ismét elfoglalta Nápolyt. A kor lovagi eszményei jegyében személyesen vett részt a csatákban és ütközetekben, s nemegyszer közvetlen életveszélynek tette ki magát. 1350. évi itáliai hadjáratában Canosa di Puglia váránál kődobásoktól megsebesülve a várárokba zuhant, de már néhány hónap múlva ismét a veszélyt kereste. Aversa ostrománál egy számszeríj nyila életveszélyes sebet ütött a lábán. A tengerpart biztosítása érdekében 1345-től fegyverszünetekkel és békékkel meg-megszakítva, uralkodása végéig küzdött Velence ellen Dalmácia és Horvátország birtokáért. 1360-ban harcolt a tatárok ellen Moldvában, 1365-ben elfoglalta Vidint, 1375-ben az oszmán-törökök ellen küzdött Havasalföldön. 1370-től Lajos lengyel király is volt, s e minőségében háborúzott 1377-ben Litvániával. A kifogyhatatlan energiájú lovagkirály uralkodása alatt Magyarország Európa nagyhatalmai között foglalt helyet.