Dénes
bácsi ispán

A magyar hadügy a XII. századra komoly változásokon ment át. A környező államok modern, jobbára a nehézlovasság csatadöntő szerepére épülő taktikáját csak hasonló magyar hadsereg ellensúlyozhatta ki. A hadszervezet alapját a vármegyék dandárjai alkották az ispán vezetésével. A Bács megyei dandár parancsnoka, Dénes ispán éveken át sikerrel védelmezte az Al-Duna vonalát, s 1166-ban nagy győzelmet aratott Vranász és Gavrász bizánci hadvezérek felett. 1167 nyarán került sor a bizánci–magyar háborúk egyik legjelentősebb összecsapására. Az Andronikosz Kontosztephanosz vezette bizánci hadsereg a Szerémségben, Zimonynál ütközött meg a Dénes bácsi ispán által vezetett, 36 várispánság kontingenseiből álló magyar sereggel. A magyar csapatok főerejét a páncélos nehézlovasság alkotta, mögöttük a könnyűgyalogosok, a két szárnyon a könnyűlovasok álltak fel. Dénes ispán a nehézlovasság élén „mint szilárd torony, lándzsáját rázva” rohant a bizánciakra. A csata első szakaszában a bizánci lovas íjászok kísérelték megbontani a magyarok harcrendjét, de kevés sikerrel. Dénes ispán nehézlovassága megfutamította a bizánciak balszárnyát, de a jobbszárnnyal nem bírt. A magyar könnyűgyalogság sem állta a bizánciak rohamát, s így a magyar nehézlovassággal együtt hátrálnia kellett. A bizánciak a Dunáig űzték a magyar hadsereget. A csatában a 15.000 főnyi magyar seregből állítólag több ezren estek el, 5 ispán és 800 katona fogságba került. Dénes ispán maga is kénytelen volt menekülni. Személyes vitézsége sem ellensúlyozhatta hadvezetői képességei hiányát. A csatavesztés ellenére s a magyar sereg teljesítménye következtében a bizánciak mégis jobbnak látták kiüríteni a Szerémséget, s ezzel véget ért a bizánci–magyar háborúk kora.